"Úgy léne már, hogy

enyhülbennem ez a szomorú

és bizalmatlan, örök társtalanság,

de mindenkitől féltem magamat,

szabadságomat, nem tudok örülni

fenntartás nélkül, s így születik meg

az önzésből a lelkifurdalás.

Félek tőled, akkor is, ha kívánlak,

szeretlek, s mégis mindig titkolom,

vágyom rád, s most is úgy hajlok föléd

mintha ellenség volnál: óvatos

lelkem tüskéit fordítom feléd,

mert törvény véd és mert zsarnokom lehetsz..."

(Szabó Lőrinc: Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol)

Igazság... nagy igazság. Annyira féltjük magunkat, hogy nem bízunk senkiben sem... még magunkban sem. Annyira főleg nem, hogy elég bátrak legyünk valaki kezébe helyezni az életünket. Pedig az önzetlen szeretetnek pontosan ez a lényege... a feltétel nélküli, spontán bizalom. Az a pont, amikor nem félünk kimondani saját gyengeségeinket és félelmeinket, mert biztosan tudjuk, hogy Ő majd átölel és minden kétség továszáll, mert: "úgy szeret, ahogy vagyok" :)