„Kompromisszumokkal éljük a létünket, mert mindenkiben ott gyökerezik a megfelelés-csírája. És jobbesetben felállítunk egy fontossági sorrendet, amihez szeretnénk alkalmazkodni – bármi áron. De olykor vannak helyzetek, emberek, akik akarva-akaratlan megváltoztatják az irányt. Idomulni kell, sodródni az árral, de ha az ember el akarja érni a céljait, akkor néha közbe kell szólni és a megfelelő síkra terelni a dolgokat. Bármennyire csábít is valami, ha az a dolog, helyzet vagy személy nem építi tovább az utunk, akkor hátra kell hagyni – bármennyire fáj is ez. A legtöbbször a lehető legnehezebb megtenni – főleg, ha kialakul egy alapfokú ragaszkodás, kötődés. Meg persze talán soha vagy talán egészen régen éreztünk úgy, ahogyan vele. Ez azonban egy kicsit a múlt kergetése, ami visszaesésnek és/vagy megrekedésnek minősül.”

Idéztem – valóban - , de magamtól idéztem. A 10 perccel ez előtti gondolatomból, amit te hívtál életre. Sajnálom, hogy úgy látod a helyzetünket, ahogy.

Infantilis lennék? Lehet.

Megfutamodom? Nem kizárt.

Sajnálom-e a helyzetet? Nem sajnálkozom.

Bánom-e a történteket? Semmiképpen sem.

Önző vagyok-e? Az vagyok, Barátom. Ebben az életben az előbbre jutásom a cél, hogy feljebb lépjek a létben.

Hazudtam-e neked bármiben? Nem. Igaz volt minden a múltról és a jelen pillanatairól.

            DE! a jövő képlékeny… és ezt Te éppúgy tudod, mint én…

Most megyek... Elválunk, de nem búcsúzunk. Hiszem, hogy még dolgunk van egymással. Hiszem, hogy nem volt véletlen ez az újabb találkozás. De nem itt és nem most van az ideje. Ebben az életben csak állomások vagyunk egymásnak. Találkozunk még, újra és újra egymásba botlunk... így van, mert így kell lennie...