Ha már Tobey Maguire-ról esett szó, ha mutassam ezt is meg. Mert ezt a rendkívüli színészt sokat csak a Pókemberrel tudják azonosítani. Pedig már régen túlnőtte a képregény figurát és olyan hatással tud lenni az emberre, amit elsőre senki sem gondolna...

2012.05.25.

Amikor elkezdtem írni a könyvemet,  akkor nem gondoltam arra, hogy ilyen rohadt nehéz lesz magamban turkálni. Előhívni olyan rejtett emlékeket, amikre nem is emlékeztem, sokszor álmodtam róluk, tudat alatt, de mindig azt hittem, hogy csak álomképek. Most már tudom, hogy nem. Viszont kimondani még sem tudom hangosan egyiket sem.

Sokáig nem tudtam miért nem megy, hogy miért tűnik csak erőlködésnek elmondani a teljes igazságot, rólam, az életemről.

Tegnap, 2012. május 24-én ismét megnéztem az egyik olyan filmet, ami tudtam régen nagy hatással volt rám.

A címe: Testvérek.

Sam (Tobey Maguire) és Tommy (Jake Gyllenhaal) teljesen ellentétei egymásnak. Sam, többszörösen kitüntetett katona, apja nyomdokain példás karriert futott be, míg Tommy - a család feketebáránya - épp most szabadult és csak sodródik az árral. Amikor Sam gépét lelövik a tálibok Afganisztán felett Tommy kötelességének érzi, hogy Grace (Natalie Portmen) és két kislánya segítségére legyen, megpróbálja a fivére családjában keletkezett űrt betölteni. A gyász és a szükség egy új családot teremt, ahol Tommy mindjobban magára talál. Immár nem, mint segítő, hanem, mint családfőként van jelen Grace oldalán. Mikor Sam váratlanul hazatér a két fivérnek szembe kell néznie egy új helyzettel, ahol szerelem, hűség, férfiasság már mindkettőjüknek mást jelent, mint korábban.

 by port.hu

Tudni kell, hogy a filmben Samnek nagy árat kell fizetnie, hiszen a tálibok olyan dologra kényszerítették, amiről maga is azt gondolta, hogy nem képes megtenni, mégis megtette. Amerikába hazaérve ezzel nem tud megbirkózni, de kimondani sem tudja. Egy dühöngő örült készül kiugrani a lelkéből, de szerencsére nagy baj nem történik. A kirohanása után néhány nappal Grace meglátogatja a katonai kórházban és azt mondja neki, hogy ha nem mondja el, hogy mi történt vele, akkor elhagyja. Erre Sam, ha nehezen is, de beszélni kezd…

Akkor, abban a pillanatban, amikor Sam megnyílt, én is megvilágosodtam és a következőket sikerült megfogalmaznom…

***

Kimondani valamit, ami annyira nyomja a lelkedet, hogy élni is alig tudsz tőle… akár felemelő érzés is lehetne.

Drasztikusan kitépni azt az ocsmány, sötét és féltett titkot, ami befeketíti a bensőd… fájó… de ez nem is a legjobb szó, inkább iszonyatos érzés.

Ahogy felfeslik belőlem a szörnyű igazság szinte hallom, ahogy a szövetek szakadnak, szinte látom, ahogy a hús leválik a csontról, és érzem a vér leírhatatlan bűzét.

Ilyen lehet az, amikor végre felszínre kerül az igazság. Az, amit még magam előtt is próbáltam eltitkolni, elzárni vagy eltusolni, amiről azt gondoltam, ha azt akarom, hogy nincs, akkor nem is létezik.

Pedig itt van, mélyen bennem, gyökeret vert a lelkemben.

És lássuk be: a felismerés, amikor a tükör előtt végre hangosan kimered mondani a valódit, a tényt, attól majd meghalsz, az összetör, ha nem vigyázol.

Nem gondoltam, hogy ennyire tud fájni, hogy is gondolhattam volna, hiszen a hosszú hónapok, évek alatt, amíg cipeltem magamban a titkokat, lassanként hozzá is szoktam a teherhez.

De amikor feltéptem a bennem rejtőző sötétséget, akkor az a sok felgyülemlett fájdalom és kín, amit évek hosszú során gyűjtögettem, az most távozik belőlem.

Kiokádom minden bánatom, félelmem és megbújó vágyam…

… csak győzzem kibírni!