Ajka, 2006. 06. 14.

Vízió

(Győri Tibor emlékére)

Fekete fátyol szállt le az égből

Végtelen fájdalom árad a mélyből

Könnyzápor

Kesergés

Kegyetlen álmok

Félek

És reszketek

Egy kietlen tájon

Elment

Elhagyott

A Remény

Ürességet és magányt

Fájdalmat és halált

hagyott hátra

Csendes

Nehéz

Üres szavak hagynak el

Megannyi szájat

Rezzenéstelen fülek

Hallgatják a mennyekig

Felszálló kedvetlen imákat

A homályos kép lassan elkezd kirajzolódni:

A pap a fejfa helyén áll,

A hangját nem hallom,

De beszél, mert a szája mozog.

Körbe nézek...

Fájdalmas arcok vesznek körül,

Néhányan keservesen zokognak.

A földre fordítom tekintetemet;

A koporsó nyitott és üres...

Könnycsepp szalad le az arcomon,

Megáll az idő...

Figyelem a lecsorgó fájdalmat,

Csak az siet tovább...

Sebesen száguld a hideg föld felé,

Majd elérve azt, széttörik a kép.

A semmiben ébredek

A lángoló talaj égeti a bőröm

Lassan feltápászkodom

Egy sátáni kacaj suhan el a vállam felett

Ismerős a hang

Felé fordulok

Önmagammal állok szemben

Farkasszemet nézünk

Félelem és bátorság vív ádáz csatát

'Tépd le az álarcod!'- visítom magam felé

„Miért tenném, hisz' én-én vagyok!"- mondom

'Ébredj fel! Te én vagy!'

„Soha nem leszek olyan, mint te!"- kiáltom a senkinek a semmibe

„Vagy mégis?"- kérdezem újból, magamtól.- „Vagy mindig is ilyen voltam?"

Nem tudok felelni

Csak reszketek

Lassan lehunyom szemeim

Félek magamtól

Amikor újra megfeszülök,

Fellélegzem és kinyitom szemem.

Az ágyamban fekszem...

Patakzik a verejték a testemen.

Magamnak suttogom csak:

„Élek..., és lélegzem!"