Emberek, nem tudom mi van velem megint. Nem tudom mit tegyek. Nem tudok írni, nem jön ki a fejemből az a sok gondolat a kezemen át...

Annyira tudom utálni ezeket az időszakokat. Milliónyi kicsiny dolog hat az én kis lelkemre - de hiába veszem elő a papírt az ebéd mellett, a telefont a villamoson vagy nyitom ki a gépet itthon.

Csak ülök felettük és sóhajtozom. Pedig annyi, de annyi dolog kavarog bennem...

Ülök pl. az ebédnél és miközben eszem zenét hallgatok. Aztán jön ez a Bryan Adams szám, amit ma posztoltam és majd felrobbanok az emlékek garmadától. A jó emlékektől... De ahelyett, hogy leírnám, csak hallgatom és közben bámulok kifelé az ablakon a novemberi szürkeségbe.

Aztán ott volt az a lány a villamoson. Mély barna szemei és furcsa kis nózija volt. Helyes kis arcán halvány mosoly futott át, amikor észrevette, hogy bámulom. Elgondoltam milyen lehetne megérinteni puha, gesztenye szín haját, az ujjbegyemmel végigsimítani az arcának keskeny ívén, megpihenni ajkain miközben leheletnyi csókot váltanánk. Olyan közel ült, hogy éreztem az illatát. Nem tudom mihez hasonlítani, de melegséggel öntött el. Kezemben a telefonom jegyzetre állítva, de az ujjaim nem mozdultak. Csak néztem őt és az őszt. Annyira belemerültem, hogy végül egy megállóval később sikerült leszállnom. Nem is nagyon lepődöm meg magamon... :)

Most pedig itthon ülök, a konyhán csendes magányában. Vagyis csendes lenne, ha a kinti zajok nem harsognának vagy D. Nagy Lajos nem búgna a fülembe.

"Úgy élek, hogy majdnem belehalok."

Érzem a lángos enyhén fokhagymás illatát, a talpam alatt a papucsom puhaságát. Érzem a nyugalmat, amit árasztok. Nincs bennem félsz vagy feszültség. Elengedtem mára a rossz szellemeket, hadd bulizzanak kicsit. Csak én vagyok és a létezés... és persze a zene.

Beállítottam egy új lejátszási listát a youtube alapján. Hiszek abban, hogy nem véletlen jönnek egymás után a rejtett üzenetek a dalokból. Minden apróságra figyelni kell... és hagyni hadd sodorjon az élet...