Rég nem látogatott helyek, emlékektől nyüzsgő kopár terek, utcák, kávézók, kocsmák, és a mozi… De nem időutazás volt ez, egy új világba csöppentem, egy idegen helyre, ahol azelőtt még sosem jártam.

Asztal, három szék, itallap. Hólé a padlóra száradva, az asztalom üdítő cseppek. Várnom kell, míg a tiszta asztalra végre rákerül a cappuccino-m kávécseppes csorba csészében és a tea, amit leendő társaságomnak kértem (aki szokásához híven késik, de neki elnézem, mert 15 éve is mindig elkésett). A tea persze flakonban, pohár nélkül. Szólok a pohár miatt, a csaj csak néz rám bambán, majd hoz egy poharat, tiszta, láttam az előbb vette ki a reklám dobozból, még nem is használták.

Atyám, ha én anno ilyen munkát végeztem volna hasonló munkakörömben, keményen seggbe rúgtak volna miatta. Végül észbe kapok, és nem törődöm a pulttal vagy a kiszolgálással tovább. A társaságom is megérkezik. Kedélyesen csevegünk, mintha tegnap találkoztunk volna utoljára, a különbség csak annyi, hogy a múlton rágódunk, emlékeket idézünk.

Ez a nosztalgiázás kicsit jót tesz, felébreszt bennem rég kihaltnak hitt érzéseket. Csak a szörnyű dolgokra emlékszem a régi időkről, de kiderül, hogy csak elrejtettem a boldog pillanatokat a sanyarúbb időkre, olyanokra, mint ez mostani.

Ez a kis kávézgatás csak bemelegítő a mozi előtt, itt várakozik mindenki, aki a filmre vár. Ezért ülünk itt és beszélgetünk jelentéktelen, de annál vidámabb dolgokról. Kellemes és egyhangú este lenne, ha csak arról szólna, hogy egy régi kedves barátnővel, rokonnal nosztalgiázok és mozizok ezen a havas februári péntek estén.

Társaságom azt mondja, hogy az elmúlt években elég ritkán találkoztunk, de olyankor mindig olyan dolog történt, amire később jó emlékezni. Nem is tudja, hogy mennyire igaza van ezzel a kijelentéssel…

A film kezdéséig alig 10 perc van, mikor befut egy csapat srác, akik igazából már nem srácok. Ismerem őket, emlékszem rájuk, ők is csak egy baráti kör, mint a többi. Biccentenek, jelezve ismerjük egymást, rájuk mosolygunk. (Kötelező körök letudva.) Aztán csevegünk tovább, van miről beszélni ennyi idő kieséssel.

Egyszer csak furcsa érzésem támad, volt már ilyen, nem újdonság. Ilyenkor, mint bárki, én is körbepillantok. Megakad a szemem egy ismerős szempáron, lassan tágítom a fókuszt. Kölyökkép, vadító zöld szempár, szőkés barna haj. Emlékszem rá… anno, szakadt farmer, bőrdzseki, most nem szakadt az a farmer és a kabátja sem bőr, de jól néz ki. Egy cseppet sem változott. A karika még mindig a bal fülében és csibész mosoly az arcán. Régen ő jött zavarba az én pillantásomtól, most én fordítom el hamarabb a tekintetem.

Zavarba hozott, elég rég történt ilyesmi. Mély levegőt veszek, közben halljuk, hogy elfoglalhatjuk a helyünket… végre. Aztán a film elkezdődik és próbálok kizárni minden mást. Persze nem megy. A film közben 2x ugrik a szalag, majd 3x-ra elszakad. Türelmet kérnek… - no comment. Nem ehhez szoktam, hiszen a fővárosban élve, ahol mozi-városok és –paloták vannak extra kényelmes fotelokkal gép által pattogtatott és nem mikrozott popcornnal és főleg nem eszelősen jóképű emlék-pasikkal…

Franc…! Szedjem össze magam…

Mire ez megtörténik a filmnek vége, kiözönlik a cirka 25 ember. Utoljára maradunk és azon tanakodunk, hogy beüljünk-e a régi törzshelyre, végül a NEM mellett döntünk. Társaságomat haza kísérem, még beszélgetünk egy órát, majd én is hazaindulok a behavazott kisváros fagyos utcáin.

Nem tudom mennyire tudatos a kitérőm, de a régi törzshelyet azért útba ejtem. Nem tervezek bemenni, de kihez siessek haza és miért?!

Állok a kocsma előtt, az út túloldalán. Látom a fényeket, hallom a benti beszélgetés morajokat. Tudom, hogy bent van. Mindig idejárt és ez biztosan nem változott. Behunyom a szemem és felidézem: milyen is volt…

Az első képen úgy ötödikes lehettem, ő akkor ballagott nyolcadikból. Majd egy következő képen már szakközepes vagyok és először jöttünk el ide a barátokkal a későbbi törzshelyre, ekkor ő már rég idejárt hétvégente.

És már látom az első pillantásokat… egy közeli discoban voltunk. 16 vagyok… táncolok, élvezem a zenét. Érzem, hogy figyel valaki… körbenézek… vadászom a pillantását. A bárpultnál ül, a sörét issza… valóban engem néz… tekintetünk találkozik… rámosolygok, visszamosolyog. Már neki tekerem magam, tudom, hogy ma este ő lesz az, aki elvihet.

Intek neki, mire leteszi a sörét, elnyomja a cigijét és keresztülverekszi magát a tömegen, hozzám. Nem kell felnéznem rá, egyforma magasak vagyunk.

Azt már nem tudom ki csókolt meg kit, de érzem a sör savanykás ízét és a dohányt. Úgy szorított magához, mintha soha nem akarna elengedni. Táncoltunk és csókolóztunk… sokáig. Az első mondat annyi volt csupán: „Ma este te nyertél meg magadnak, vigyél el valahova.”

Kézen fogott és átrángatott a tömegen… kiértünk és újból csókolt, erősebben és követelőzőbben. Aztán rohantunk a városon át, a régi utcákon és játszótereken át. Egy garázs-sornál visszarántottam, nem bírtam tovább rohanni. Először csak furán nézett rám, majd újból csókban forrtunk össze, és ahelyett, hogy az ágyig rohantunk volna – egymásnak estünk. Meleg este volt, de még most is érzem, hogy a fal érdes és hűvös a hátamnak. Alul a szoknya nem akadályozott semmit, de az aznap esti bugyim azóta sem lett meg. Nem tudom meddig tartott. Az illata, a csókja és a pillantása van most is előttem, abban a másodpercben, amikor elment bennem…

Sosem voltam szerelmes belé, és szégyen, de még a nevét sem tudom…

…azt hiszem, most már nem is szeretném tudni, mert Ő így szép emlék, és most jó volt emlékezni rá… itt a fagyban, a régi emlékekkel átszőtt füstös kocsma előtt egy évtized távlatából.