2013-10-06 (vasárnap)

Azt hiszem: ez a felismerések és a beismerések hete volt. Felszínre kerültek rég elnyomott és elfojtott gondok és gondolatok. Az érzelmi világom meginog, de nem dőlt még össze. Még van időm megakadályozni... még tudok másképp cselekedni, ha nem tétlenkedem tovább.

De hogy is gondolhattam, hogy a szívem becsaphatja az agyamat... vagy az agyam a szívemet?! Csak halvány próbálkozás volt... egy reménytelen kis kísérlet...

Kergetni egy eszményi képet és közben hagyni, hogy újra felemésszen az a bizonyos érzés, amitől üresnek és értéktelennek érzem magam. Pedig mélyen legbelül sejtettem - talán tudtam is, csak nem akartam tudomást venni róla. Édes álmok és ábrándok vontak körbe, amiktől boldognak éreztem magamat, illetve csak elhitettem magammal, hogy boldog vagyok.

***

A-val kezdődött az egész...

Vele nem idén nyáron találkoztam először. Már tavaly randiztunk egyszer, de valamiért (valószínűleg, mert pattantam az oldalról, ahol megismerkedtünk) nem találkoztunk egynél többször. S bár a számom tudta, így sem keresett.

Aztán idén júliusban újból regeltem azon az oldalon. Laza, kötetlen kapcsolatot jelöltem meg az ismerkedésem céljaként. Aztán egyszer csak megjelent újra ő. Először le sem esett, bár ismerős volt a nick-je. Aztán végül addig-addig beszélgettünk, hogy találkoztunk.

A nagy beszélgetésünk megszülte a "Szintek 0 - Ki hitte volna..." című írásomat, ami persze örvényként ragadott el a szürke és hideg valóságból. ... és nem akartam felébredni. Csak próbáltam szinten tartani az általam kreált boldog-illúziót. De A... ő csak az oldalon keresett. Így utólag végig gondolva, valószínűleg akkor írt rám, amikor unatkozott. Vitáztunk, évődtünk, és én... végül is tudtam, hogy ez afféle fogócska, csak nem mindegy, hogy ki kerget kit. Aztán begurultam és kiosztottam telefonon. 'Ne szórakozz velem! Döntsd el végre merre tartunk, ne csak a mézesmadzagot húzkodd!' - és napokig semmi hír.

Aztán elmentem egy buliba, ahol kellően jól éreztem magam. Maradjunk annyiban, hogy nem egy szokványos iszunk és táncolunk éjszaka volt. Kb. reggel 6 körül estem haza, bekapcsoltam a gépem, hogy pár emailt elrendezzek és gondoltam felnézek az ominózus oldalra is, hátha írt valaki. Kb. fél perce nézelődtem és már jött is egy üzi tőle. Az elsőben még csak: 'de korai vagy', 'hogy vagy?' ilyesmi, de a következőben: 'látni akarlak ma'. Szó-szót követett, végül 7 órakor csörgött, hogy a parkolóban van.

Amikor kimentem a lépcső alján állt és bagózott. 190 centije ellenére most én néztem le rá, de amint eldobta a cigit, felsétált mellém, majd lehajolt és apró puszit nyomott az arcomra. Kissé talán szaporábban kezdtem venni a levegőt, de hogy zavarodottságomat leplezzem, gyorsan magammal húztam a lépcsőházba. Engedelmesen követtett és éreztem, ahogy kuncog magában az esetlenségemen, de nem foglalkoztam vele.

A küszöbön kívül még csak egy helyes és mosolygós pasi volt, de amint belépett a már ismerős közegbe, a hangulat megváltozott. A szoba felé indultam, míg ő levette a cipőjét, de végig magamon éreztem a tekintetét. Amíg én becsuktam az ablakot, addig A beért a szobába. Megállt középen, körülnézett és csöndben nyugtázta a már amúgy is ismerős tárgyakat. Közelebb léptem, de nem egész közel, és csak annyit mondtam félhangosan, hogy: 'Örülök, hogy itt vagy.'

Mire észbe kaptam, már a karjában tartva csókolt és szinte a számba lehelte, hogy ő mennyire örül, hogy itt lehet. És innen kb. tudni való is, hogy mi történt, hiszen ezután a találkozás után született meg a "Szintek". Olyan mély hatást gyakorolt rám ez a férfi (mert akkor abban a szituációban nagyon is férfi volt), hogy hirtelen azt éreztem, ebből sok minden lehet még. És itt nem a szexre gondolok! Sokkal inkább az érintésekre, a finom kis csókokra, az egymás karjaiban feloldott mély beszélgetésre és a parkolóban lezajlott búcsújelentere... Egy picit még most is megremegek, de már nem akkora a hatás, mint hetekkel ez előtt.

De persze megint nem keresett. És miután letelt a türelmi 3 napom, egy kisebb ideg roham után úgy döntöttem, végleg lezárom vagy inkább kizárom az életemből. A következő hét közepéig nem is gondoltam rá, míg végül összefutottunk az oldalon és naná, hogy rám írt.

Nem mondta, hogy hiányzom, ahogy azt sem, hogy miért nem keresett. De annyit azért mondott, hogy jó volt velem, de nem tudja mit akar. Bizonytalannak érzi magát. Ettől persze elbizonytalanodtam én is és pipa lettem. Jó szokásomhoz híven magamban kezdtem keresni a hibát, és csak arra tudtam gondolni, hogy nem vagyok elég szép vagy kívánatos. Amit persze az emlékeim próbáltak megcáfolni a folytonos vissza-visszavillanásokkal.

Végül mondtam, hogy nem értem és kikapcsoltam a gépet. És ezt a szitut 2 héten belül 4x játszottuk el. A végén már nagyon dilis voltam és még képes is lettem volna beleugrani egy újabb életképtelen kapcsolatba, csak hogy elfelejtsem őt, az utálatos A-t, azokkal a gyönyörű barna szemeivel és eszményien magas alkatával, a hosszú ujjaival a bőrömön...

De végül nem adtam meg magam a kísértésnek, egyedül maradtam és inkább írtam neki, A-nak újra. Beszéltünk, és akkor megkérdezett valamit, ami rádöbbentett milliónyi kis apróságra. Akkor abban a pillanatban azt kezdtem érezni, hogy kezdek beleszeretni... úgy gondoltam, hogy belé (de ez nem volt igaz). Aztán megírtam a "Szintek 2 -  Az utolsó" -t.

Akkor már tudtam, hogy bárhogyan is érzek, A és köztem sosem fog más történni, ami pedig történt, egy szép emlék csupán...

***

A fordulat augusztus 31-én következett be, mikor egy házi bulin megismertem T-t. Ő egy külön fejezet. Érzelmi, de nem szerelmi szál. Annál sokkal finomabb és törékenyebb ez a -remélem- barátság.

Egyenlőre annyi, hogy T az az ember, aki felszínre hozott több 10 éve szunnyadó emlékeket és érzéseket. De erről majd egy másik bejegyzésben, ahol folytatom a most boncolgatni kezdett gondolataimat...